A bivaly későn érő faj. Mivel teljes fejlettségét 4-5 éves korban éri el, a növendék üszőket 36 hónapos kor körül lehet tenyésztésbe állítani. Ez a tenyésztési szemlélet és a megfelelő tartás biztosítja a hosszú, 20-25 éves hasznos élettartamot. Az üszők felnevelése megfelelő környezetben, bika nélküli gulyában, legeltetésre alapozottan történik. A bikák tenyésztésbevétele 36 hónapos kor körül ideális. Marmagassága 150–180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600–700 kg, az ökröké 500–800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete, feketés barna vagy szürkés, szőrzete ritka, a fara kopasz. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra. A bivaly igénytelenebb állat még a szürke marhánál is, mivel megeszi a sziki kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket és edzett a gümőkórral szemben is. A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció folyamán akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Híres bivalytejből készült sajt a mozzarella. A bivalytehén vemhességi ideje átlagosan 11 hónap, 310-330 nap közötti időre tehető. A bikaborjak általában 8-10 nappal később születnek, mint az üszők. A borjak átlagosan 7-10 hónapos korig szopnak. A pároztatási idényt a tenyésztő dönti el úgy, hogy a borjak a tél előtt megerősödhessenek, valamint a tehenek felkészülhessenek a folyatásra és a következő termelési ciklusra. Egy gulyára egy fedeztetési időszak alatt egy bika használható. Amennyiben egy gulyát több bika fedez (váltvafedeztetés), a fedeztetési idő között minimum egy hónapnak el kell telnie. Egy bika alá kb. 50 db nőivarú egyedet ajánlott beosztani. A világ bivalyállományának 98%-át a forró égöv alatt, a trópusokon és szubtrópusokon tenyésztik, és ez a rizstermelő vidékek legfontosabb igásállata. A magyar bivaly bár évszázadok óta a kontinentális égövben él, megtartotta azt a trópusi szokását, hogy nagy nyári melegben előszeretettel dagonyázik. Legeltetése során ezért érdemes olyan területeket kialakítani, ahol erre alkalmas nyílt víz található.

A hazánkban előforduló téli nagy hidegeket a magyar bivaly jól tűri, hiszen megfelelően akklimatizálódott az évszázadok alatt. Természetesen meghálálja a téli beállót, de vannak gulyák, amelyek teljesen rideg tartásban is megfelelő kondícióval vészelik át a telet. Rendkívül kíváncsi jelleme miatt a bivaly könnyen szelídíthető, a szelíd egyedek kifejezetten igénylik a vakargatást, emberi törődést. Tavasztól késő őszig legelőn tartható, sőt igényli is a legeltetéses tartásmódot.
Tekintettel arra, hogy nyáron kifejezett igénye van vizes, dagonyázásra alkalmas helyekre, valamint az a legelési szokása, hogy más állatok által kevéssé kedvelt sást, nádat és egyéb vízinövény is elfogyaszt, a vizes élőhelyek természetvédelmi rehabilitációjában jelentős szerepet tölt be. Géppel nem művelhető csatornapartok, töltésoldalak – olyan gyepterületek, ahol a nád egyre jobban terjed – karbantartása megoldható velük, ezek bivalylegeltetéssel megfelelő állapotba hozhatóak. Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik. A történelmi Magyarországon – a korabeli források szerint – 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A II. világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet. Erdélyben – a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken – felújult a bivalytartás. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as, dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből talpbőrt, hámot és gyeplőt – az újkorban gépi hajtószíjat – készítettek. A házi bivaly igavonóereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. A 4/2007 FVM KvVM együttes rendelet a magyar bivalyt védett őshonos fajtának minősítette. A II. világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése szinte teljesen megszűnt, az állomány drasztikusan lecsökkent. Ma a bivalytehenek jelentős hányada a nemzeti parkok – főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő–Hanság Nemzeti Park – területén él. A kápolnapusztai Bivalyrezervátum (ahol 30 hektáros területen 200-250 bivaly él) a legnagyobb állományának ad helyet, egyben génmegőrzési feladatokat is ellát.

Érdekesség

Pabst: „A szarvasmarha tenyésztése” német nyelvű szakkönyv 1828-ban jelent meg. Az elismert marhatenyésztő szakember 1850-ben Magyarországra költözött, mint az Magyar-óvári Állami Intézet tanára és 1850-ben kiadta az eredeti mű második változatát, amelyet 1860-ban fordítottak le magyar nyelvre és láttak el magyar vonatkozású jegyzetekkel, mint például a „Toldalék a bivalról” rész. Ebből kiderül, milyennek látták a tenyésztők másfélszáz évvel ezelőtt a bivalyt.

Toldalék a Bivalyról
(1860)

Ezen más marhanemnek a házi marhától nagy különbözetessége, termetének ás sajátságainak következő leírásából kitűnik: vastag, fekete, gyérszőrű, zsirostapintású bőre van, idomtalan, lapos, oldalvást hátrafelé kajult szarvú, magas homlokú, meglehetősen hosszú és hegyes fülű, erős csontú, alkata, külseje rút, vad és betaníthatatlan. A bival egyik sajátságos hajlama, hogy az év melegebb szakában nagy vágyat mutat vízben meghűtőzésre, annyira, hogy befogva vagy hajtás alkalmával is nem tartóztathatik vissza, ha közel vizet érez. …mindazonáltal melegebb és száraz éghajlatú földrészeken, s jó leves fűtakarmány hiányában lényeges előnyökkel bír, mert ez a marhadögnek járványnak, tüdővésznek és lépfenének sokkal kevesebb mértékben alávetett, mint a közönséges marha. Rosszabb takarmánnyal megelégszik, például sáros szénával, kivált kukoriczaszárral, s még ezen mind munkára, mind tejre használható.
Tejadománya mégis alig felényi, mint a közönséges jó tehéné, de kétszer oly kövér. Azonban a bivaltehén csak megszokott egyéntől hagyja magát fejni, ki érti a velebánást. Igavonásban a bivalökör sőt tehén is, majdnem hihetetlenségre képes, két bival négy közönséges ökör terhét elbírja.

×

Cart