Míg a 19. században még 150 ezer bivaly legelészett a történelmi Magyarország területén, ma pár ezer körüli a bivalyállomány, szükség van a legjobb gének átörökítésére, megőrzésére. A Tarkarét bivalyainak nagy része szerepel az un. őshonos, génmegőrző programban. A beltenyészet elkerülése érdekében a tenyésztésbe vont teheneket és az üszőket külön gulyában tartják.
A bivaly marmagassága 150-180 cm, tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600–700 kg, az ökröké 500–800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete, feketés barna vagy szürkés, szőrzete ritka, a fara kopasz. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra.
A bivaly igénytelenebb állat még a szürke marhánál is, mivel megeszi a sziki kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket és edzett a gümőkórral szemben is. A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták.
Rendkívül kíváncsi jelleme miatt a bivaly könnyen szelídíthető, a szelíd egyedek kifejezetten igénylik a vakargatást, emberi törődést. Tavasztól késő őszig legelőn tartható, sőt igényli is a legeltetéses tartásmódot.
Forrás: https://sokszinuvidek.24.hu/viragzo-videkunk/2019/02/04/penzugyi-guru-bivalyfarm-kisfalu-zalakoveskut-szabo-laszlo/